Wingless

Sétáltam az erdőben, és próbáltam felidézni azt az emléket. Amikor is, itt az erdőben sétáltam, és ahogyan ugyanitt, annak idején, éreztem. Ebben az emlékemben, a falevelek a földön, ahogy összeállnak avarrá. A fák és erdei virágoknak. Eme egyveleg, illatát, és az  erdőben szaladgáló állatok által keltett halk zajt, nagyon szerettem. Jelen állapotban, a visszaemlékezés, sehogy sem ment. Csak a híreken járt az eszem, ahogy körülnéztem, láttam a gondolataimban, ahogyan egyszer esetleg majd mindez meghal. De most, mintha az idő megállt volna. Se a széll, sem az állatok, semmi nem mozdult, mintha minden halott lenne. Próbáltam valami más pozitív dologra gondolni. A régi gyermekkori emlékekre és történetekre, a szalonnasütésekre és a beszélgetésekre. De momentán, semmi nem segített, nem tudtam vissza emlékezni. Egyszer csak arra lettem figyelmes beszürkülődött. Inkább, haza mentem aludni. Mikor a nap végleg lenyugodott, és előbújt a hold és a csillagok. Épp visszaemlékeztem arra az estére. Midőn, egyszer egy nagyon hátborzongató dolog történt, azon a bizonyos első éjszakán. Az-az éjszakám, nagyon furcsa volt. Ilyentájt már, az utca zaja, elhalkult. Azonban, a mások által keltett neszek és zörejek, egy hozzáidomult fül számára, felerősödtek. Próbáltam fókuszálni, épp most, mi is történhet körülöttem, miközben az ágyamban fekve tűnődtem. De ebben a pillanatban, a felszínre törtek bennem, az emlékek, a régebbi estékről. Eme, visszaemlékezés. Ugyanolyan, apró pici alapzaj kíséretében kezdődött. Az emberek már nem dolgoztak, csak az utca halk nesze hallatszott. Ez idő tájt már, nem közlekedtek az autók sem, az utcákon. Hallani lehetett már azt is, hogy valaki, nem is olyan messze, becsukott egy vaskaput. Kicsit arrébb az utcában, pedig egy másik ember ahogyan csoszog. Bevillant, az éjszakai emlékek közé, egy a régebbi, telepatikus és asztrál beszélgetések, folyamán elhangzottak. Az emlék sorozataimban szerepeltek, az ezekből áradó, és átszűrődő, információk. Asztrál beszélgetések folyamán, színes energia alakokat, gondolati foszlányokat láttam. A szomszédomban mintha, valami zajt hallottam volna. Oldalra fordítottam a fejem, majd gondolatban megkérdeztem:

-        Mi történt?

-        Ki vagy.

Felelt, a fel sem tett kérdésre. A válasza, inkább egy kérdés volt. Gondolataimban magamra mutattam, és most színesen világítottam, az asztrális világ éjszakai miliőben. Ő pedig, feszülten ennyit gondolt:

-        Látlak!

-         Jó, én is látlak.

Majd egyszer csak, az ő teste is világított a sötétben. Az elmémben a felesége körvonalait is halványan láttam, ott feküdni mellette.

-        Látom a feleséged is.

-        Mit akarsz!

Kiáltotta az elméje.

-        Semmit csak beszélgetek.

Olyan hangosan kiáltott, hogy a gondolatai hang ereje, szín csíkot húzott végig, az asztrális éterben, a fél falun. Csendes falu volt, egy erdővel körülvéve. Esténkén olyan halk volt minden, ha egy gombostű leeset volna, azt is panaszolták volna, az itt élők.

Most már én is ideges lettem, és az elmémmel, én is rá kiáltottam. Az egész falú, mintha egy hangtalan robbanás történt volna, kivilágosodott egy röpke időre. Olyan érzés volt, mintha az aurám megnőtt volna. Hirtelen, a sötétből, színes tekintetek tömkelege kapta fel a fejét, és ekkor kezdődött el a téboly. Valaki el is indult asztrál testével az éjszakába, és ezzel a lendülettel én is. Minden féle színű asztrál testek érkeztek. A falu most egy nagy sötét poronddá változott. A közepén ott álltam én. A nevemet azt, amit nem árultam el. Majd azután azt akarták tudni milyen teremtmény, ki vagyok én. Később megtudták, nem vagyok semmilyen vallás tagja. Kérdezték miben hiszek Istenben, Ördögben? Természetesen azt válaszoltam, minden sztorinak megvan a valóság alapja. De ha, látsz most, tudod, miben is hiszek. Ebben a pillanatban csak magamban, gondoltam magamban. De azt válaszoltam a furcsa kérdések hallatán, az összes sztori összefügg, és ezeket az összefüggéseket, az evolúció és a történelem igazolja.

-        Mitől félsz a legjobban?

Szólított meg inkább, mintsem, hogy kérdezte. Nem félek semmitől válaszoltam.

Minden, amit csináltak minden, amit tettek, elkezdtem megtanulni. Érdekes tanítások voltak, a legtöbben az ezoterikus könyvek leírása szerint fogalmaztak. Volt szó auráról, asztrál utazásról, energia vámpírokról. A következő éjszakán is folytatódtak a tanítások, a harmadik este már olyan hosszúra nyúlt, hogy a végére, csatatérré változott az egész Falu. Az emberek egymást ütötték az elme minden fegyverével. Majd megjelentek és előbújtak az elmékből, a gonosz karakterek, és szellemek képei. De hajnal felé, szépen lassan elcsöndesedett minden, az izzadságtól nyirkos takarómmal betakarództam. De nem is a tanítások voltak a lényegesek, hanem a miértjük. Az, hogy a legtöbben az ezoterikus könyvek szerint fogalmaztak, az is egy dolog. De feltűnt, nem mindenki közénk tartozik, ők nem a Bibliai oldalról érkeztek, és természetesen Istenben hiszek. De kíváncsi voltam. Tudtam mások is észrevették, és átjárta a gondolataikat a félelem, és akaratukat a kétségbeesés övezte. Az elme minden fegyverével ütötték egymást, mintha meg akarták volna ölni kiszemeltjüket. De ez valami másnak, valami valós eseménynek, volt az előszele.

Reggel mivel szemhunyásnyit sem aludtam, érzékeny voltam, és fáradt. Mindenkit a környezetemben nagyon élesen hallottam, pontosabban a gondolataik voltak számomra hangosak. Egy pár napig e világban éltem, mindenkinek a gondolatát kristály tisztán hallottam, és nem törődtem semmivel, és senkivel, csak tanultam és tanultam. Majd a következő kép ugrott be, ahogyan a sétálásból haza értem. A sportcipőmből kiléptem, és csak így, lefeküdtem aludni. Mindig szerettem, séta közben a friss levegőn, átgondolni a múltat, vagy jövőt, és utána aludni egy nagyot. Ilyenkor mikor ezután felébredtem, a tervek új friss energiával töltve, indultak útjuknak. De most ismét valahogy, a hírek, és ez a furcsa vallás, viták, és a tanítások, nem engedett el a láthatatlan szorításából, csak szorított és nem hagyott nyugodni. Ez, a láthatatlan mindent átjáró akarat és hitt, mely félelembe és a kétségbeesésbe burkolózott.

  Hétfőn felkeltem, és elmentem dolgozni. Egy napsütötte tavaszi délelőtt volt, az őrhelyemen álltam, amikor is, jött a Biztonsági szolgálati vezetőnk készüljünk, mert egy konvojjal átmegyünk a Parlamentbe. Nem sokkal ezután, mikor odaért mellém, és így szólt:

-        Készüljön, fél óra múlva indulunk.

-        Rendben. Egy el távot kérnék, tíz perc erejéig, még rendbe szedem magam.

Bólintott, majd tovább haladt. Elindultam, és ahogy a folyosóról kiléptem, a jellegzetes nagy aulába, a lépteim megint hangosnak hallatszottak, és az itt az aulában, a szokásos furcsa visszhang megjelent. Most nem várakozott épp senki, amikor rutinból körülnéztem. A hatalmas épületben, csak a fiatal recepciós hölgy tekintet felém. Mosolyogtam rá, majd tovább haladtam. Nem ő rá voltam épp most kíváncsi, bár igen helyes nő volt, mosolygós, és minden reggel elkápráztatóan csinos. Ahogy a folyosóról átsétáltam az aulába, és onnan, át, egy másik folyosóra léptem be. Most, pár lépéssel később máris a mosdóban találtam magam. A mosdó hatalmas rusztikus tükrébe, ahogyan beletekintettem. Láttam a barna hajamon azt, hogy nem rég volt megnyírva. Kék szememmel követtem lefelé az arcom vonalát. Igen, meg voltam borotválkozva, nyugtáztam magamban. Az éjfekete öltöny nadrágom és a zakóm sem volt gyűrött. A fekete nyakkendőn a csomó nem volt szétcsúszva, és nem lógott ki a fekete ingem galléra alól sem. A nem begombolt zakóm, balkezemmel oldalra félre húztam, és jobb kezemmel, a bőr pisztolytáskából előhúztam a fegyverem. Megnyomtam a hüvelykujjammal a tárkioldó gombot, és a tár, máris a bal tenyerembe csúszott. Tele volt a tár, majd a póttárat is ellenőriztem. Ezután, visszacsúsztattam a tárat a pisztolyba, és így már, a megtöltött fegyvert eltettem. A pótárat pedig, a pisztolytáska kis oldalsó zsebébe dugtam. Miközben egy utolsó pillantást tettem a tükörben, vonásaim arányosak voltak, és világéletemben sármosnak mondtak. Fél óra múlva már, kint álltunk a kapualjban. Megvártuk, hogy az emberünk, ahogyan mi testőrök mondtuk, beszálljon a középső autóba. Érdekes fedőnév, gondoltam magamban. Ahogy, a fekete diplomata autó hátsó ajtaja becsukódott. A másik két testőr is, elindult a járdáról. A járdán áthaladva, az egyik beszállt a leghátsó diplomata autóba hátra, a másik a volán melletti ülésre. Amikor becsukták maguk mögött az ajtókat. Semmi gyanúsat nem láttam. Így elindultam én is, a járdaszélről, a középső autó felé, át a járdán. Beültem előrre, és most, először a sofőrre néztem, majd hátra a Nagykövetre.

-        Minden rendben, a konvoj indulásra kész.

Mondtam, majd újra a sofőrre néztem.

-        Hátul is beszállt már mindenki?

-        Igen.

Kitette a sofőr az indexet, nem kellet várni sokat. Az autók az úton, ahogy meglátták, azt, hogy indulni készülünk. Lassítani kezdtek, a kék rendszám láttán. Elindult az előttünk lévő diplomataautó. Egy pillanattal később mi is, és a mögöttünk kísérő autóval együtt, haladtunk a konvojjal, az úton. Az évszaknak immáron majdnem a végén, nagyon szép idő volt. Ezért az utcán, már jócskán járkáltak. Az emberek a teraszokat megtöltötték. A tavaszi napsütésben, gyümölcsitalokat, és a citromos sört, kezdték főként fogyasztani. Néhányan pedig, épp ebédeltek. De ilyen korán, inkább tízórainak hívnánk. Az utat figyeltem, a rakpartra miközben lekanyarodtunk, láttam, ahogyan a hajók épp kikötöttek. Eszembe villantak a Matróz éveim emlékei. Bizony pályafutásom a hajón kezdtem Matrózként, majd csak később lettem testőr. Ahogyan, visszaemlékeztem, a hajón amint éppen szolgáltam. Egy opera estélyt adtak elő, és ez után strázsáltunk a hajón. Ez azt jelenti, bent alszanak a Matrózok, és felváltva vigyáznak a hajóra. Előző nap már megtisztítottuk a hajót. Mostanra, a terítők az asztalra kerültek, és az elmosott poharak. Másnap vasalt nadrágban, ott álltam, a hajó feljáróban. Miközben, a vendégek szálltak fel, az egyik öltönyös Úr után a másik. Egyszer csak, egy öltönyös úr kíséretében, felszállt, egy vörös ruhás modell alkatú nő. Húsz éves sem volt még, de drágaköves karkötőjén látszott az. Az árából, az egész hajót meg lehetett volna venni. Elmosolyodtam miközben tovább haladtunk a rakparton, a konvojjal. A matróz időm alatt sok helyen jártam, de azt is tudtam, lassan lépni fogok, és azt is tudtam, hogy mit. Most, egy új emlékkép villant be. Utazásaim során sok érdekes emberrel találkoztam, de egyszer, egy nagyon különös dolog történt velem. Ahogyan sétáltam Párizs utcáin. Észrevettem egy kávézó teraszán, hogy ott, ül a székében egy Emír. Körülötte gyönyörű nők, foglaltak helyet. Kicsit arrébb pedig, két testőr állt. Betértem a kávézóba, és leültem a mellette lévő asztalhoz. Kicsivel később, megszólítottam, eközben egy csinos pincérhölgy, az espresso kávém felszolgálta.

Mondja maguknál a kávé, ha jól tudom, nagy tradícióval bír, ha nem tévedek.

-        Így van.

Az Emír közvetlenül válaszolt, nem is zavartatta magát, hogy egy idegen megszólította.

- Mikor szoktak önök kávét fogyasztani?

- Nagyobb üzletek esetén általában.

- Értem. én is egy nagy üzlet miatt érkeztem Párizsba.

Válaszoltam, miközben a fekete kávémba óvatosan ejtett cukrot néztem, ahogyan alámerült.

-        Üljön át az asztalomhoz és meséljen. Mert ebből a távolságból nem szoktunk beszélgetni.

Ahogyan, kihúztam a gyékény széket az üveg asztal mellől. Óvatosan megfogtam, a kávés csészém tányérját. Aminél fogva, felemeltem az asztalról a kávém, és átsétáltam a másik asztalhoz. Az egyik hölgy felállt, az Emír mellől az asztaltól. A széket pedig kihúzva hagyta. De miközben arrébb sétált, hogy máshova üljön. Nem rám nézet, hanem inkább mintha, a távolba révedt volna a tekintete, de közben mosolygott.

 - Köszönöm feleltem.

Leültem az Emír mellé, és letettem a kávés csészét az asztalra, és kezet nyújtottam. Az Emír kézfogása nem volt erős, hanem óvatosan fogott kezet. Az a benyomásom támadt, mintha sosem foglakozott volna kétkezi munkával, szinte egyszer sem.

    - Tehát mielőtt folytatná, elmondom hogyan is van, ez a szokás. A kávét először megisszuk, nem lehajtjuk, ahogyan maguk mondanák ügye bár. Hanem elbeszélgetünk a magánéletről, ez egyfajta ismerkedési szokás. Majd, elfogyasztjuk a kávét, és ez után szoktunk csak az üzletre térni.

- Értem. Magyarországról érkeztem és, hogy is mondjam. Különös esetekkel foglalkozom, ez hobbi is, és munka is egyaránt. Ezek tudja, olyan esetek, amelyek dokumentumokkal, épületekkel kapcsolatosak, vagy épp gyűjteményekkel.

         -  Nagyon érdekesen hangzik, folytassa.

      -  Ezek olyan gyűjtemények, vagy épületek, melyeknek titkaira még nem derült fény. De több, más eset is van, mint például a Bibliai esetek.

         - Ön, ilyen kutató féle gondolom.

- Olyasmi.  Ezen felül tanultam még szakrajzott, és más tervezéssel is foglalkozom.

-  Valóban. Mi is a Városunk kialakításán gondolkozunk, éppen mi is építkezünk.

Ebben a pillanatban, a két testőr egyike lépett oda, és az Emírnek azt mondta:

-  Uram indulnunk kellene, sajnálom.

Ezután, az Emír rám nézet, és egy névjegykártyát nyújtott át.

-  Remélem, még beszélünk.

Mondta az Emír, és amikor ezt kimondta. A hölgyek felálltak az asztaltól, és elindultak a kávéházból kifelé. Miközben az espresso kávém megittam, a névjegykártyát néztem az üvegasztalon.

Visszatértem az emlékből a valóságba, mert pont ekkor, értünk a Parlamenthez. Pontosabban a parkolójához. Minden felé diplomata autók sorakoztak, a kék rendszám elárulta mivoltukat. Kicsit arrébb a parkoló bejáratánál, itt-ott Taxik lassítottak le, vagy épp indultak el. Felkísértük a Nagykövetet, és a tárgyaló előtt várakoztunk. A Parlament épülete valóban lenyűgöző volt. Húsz kilogramm aranyat használtak fel az épülethez, és mindenhol vörös szőnyeg kísérte az útján a vendégét. A falakon valódi műremekek díszelegtek, de nem csak festmény formájában. De még fából faragott régi antiknak számító, ám itt, rendelkezésüket szolgálták, a belső épületburkolatok. Melyek, az előttük elhelyezkedő Szobrokat, még jobban kiemelték. A Parlamentben egyébként természetesen, rendkívüli eseménymentesen, teltek az órák. Mire, a munkaidőm épp letelt volna. Addigra már, Mi vissza is érkeztünk a Követségre, és a kollégáktól éppen elköszöntem. De mielőtt, mindenkitől elköszönhettem volna, és elengedtek volna haza. A szolgálati telefonom egyszer csak csörögni kezdett, felvettem. A Szolgálati Vezető hivatott magához. Besétáltam az iroda fogadójába, ha úgy jobban tetszik, az iroda halljába. Ahogyan haladtam az iroda felé, miközben, a szőnyegen sétáltam. Már messziről hallottam, a Szolgálati Vezető gondolataiban, hogy az általam kért, szabadságról akar velem beszélni. Mikor az irodájához oda értem. Az iroda ajtaja nyitva volt, és a zömök testalkatú Szolgálati Vezető, épp a naptárát lapozta. Közelebb sétáltam, és becsuktam magam mögött halkan az iroda ajtaját. Megálltam az íróasztala előtt. Felnézett az íróasztal mögül és barna szemével rám tekintet. Folyamatosan engem nézet, és megvárta, hogy a szemébe nézzek, ekkor így szólt:

-        Maga ügye, szabadságra akar menni. Ha jól emlékszem, elutazik nyaralni.

-        Igen Uram.

-        Na, szóval. Azt szeretném megkérdezni, mivelhogy, a Nagykövet Úr a Parlamentben sikeresen folytatta le a tárgyalást. Ebből adódóan, külföldre utazik a Nagykövet. Egy Diplomata delegációval, egy üzleti ügyben. De mivel maga szabadságot kért, egy teljes hetet. Ezért, feltételezem, nem jön velünk.

Megállt a mondattal, újra a szemembe nézett, és várt.

-        Gondolom Uram, nem.

-        Ez rendben is van, és nincs is az összes testőre szükségünk. Mivel a Delegáció többi tagja is, magával hozza a saját testőreit. De...

Majd megint megállt, és újfent rám nézett folyamatosan.

-        Igen Uram?

-        De, a Nagykövet csak egy hónap múlva jön haza. Ami azt jelenti, kifizeti önnek szabadság pénzben a hónapját. De így, mivel, kiadjuk Önnek, az összes Önnek járó szabadságát majdhogynem. Viszont, ha, szüksége lenne a későbbiekben, egy vagy két hétre. Mivel ezt most Mi, nem pedig Ön találta ki. Természetesen valamennyi plusz szabadságot még tudunk adni Önnek. Maximum betegszabadságként, írjuk jóvá. Ha ez így Önnek is megfelel. Vagy utazni akarna velünk?

-        Nem Uram. Nekem ez így tökéletesen megfelel.

-        Rendben. Ebben az esetben egy hónap múlva újra találkozunk. Előtte pár nappal. Fel fogom telefonon hívni, hogy pontosítani tudjuk a következő szolgálati napját.

-        Köszönöm Uram.

-        Kellemes pihenést. Most pedig legyen kedves, és küldje be a következőt. Aki már biztosan a folyosón vár.

-        Rendben Uram. Viszont látásra.

-        Viszont látásra.

Mikor kiléptem a folyosóra, és mostanra, nem is egy, hanem két testőr várt már a folyosón. Csak menet közben oda szóltam, bemehet a következő. Ezután, kezet fogtunk a kollegákkal, miközben elköszöntem tőlük. Majd a folyosón haladva, egyszer csak bekanyarodtam, miközben lenyomtam egy kilincset, és így kinyitottam a folyosón az egyik ajtót. Beléptem egy másik helyiségbe, de ez, az illem helyiség volt. A tükörben, az öltönyöm újfent megnéztem, nem túlgyűrődött, vagy a hajam nem túl kócos. Az arcomat tenyeremmel végig simítottam, nem voltam borostás. Bár így, a nap végezete felé, simának sem mondtam volna.  Kiléptem a mosdóból, és végig sétáltam a hatalmas aulában. Amely már-már egy csarnoka emlékeztetett, ahogyan jártam, a cipőm ismét visszhangot vert. De amikor, a folyosóra újra beléptem, egyszer csak megint eltűnt a visszhang, és lépteim újfent elhalkultak. Ahogy az aula is, úgy a folyosó is, illeszkedett az épület építészeti stílusához. A mennyezet boltívén, az ábrák, mint egy festmény húzódtak végig. Ezt, mind két oldalról stukkó kísérte. Ugyanolyan mintázatú járólapok futottak tovább a folyosón, egy síkban, mint előtte az aulában. Egy hatalmas bejárati ajtóhoz érkeztem, mely két szárnya, tömör fából készült. Az ajtóban elhelyezkedő, jellegzetes nagy réz kilinccsel, és mérete jóval nagyobb volt, mint az átlagos kilincseké. Miután kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. Az automata ajtózár, lassan becsukta mögöttem a hatalmas ajtó szárnyát. De az épületben, mégis hatalmas visszhanggal járó robajt keltet mögöttem. Amit még a járda túloldalán is, egy nem gyakorlott fülnek is, biztosan jól kivehetően, meglehetett hallania.

Amikor, végre haza értem. Megálltam a kovácsoltvas kerítés oszlopai álltak közre zárt, szintén feketére festett kovácsoltvas kapunál. Elkezdtem keresni a Kulcsaim a zsebemben. Mikor végre megtaláltam, a kulcscsomót. Megkerestem rajta a kapu kulcsát. A kapu kinyílt. Ahogyan beléptem rajta, egy új érzés kerített hatalmába. Nyugodtabb lettem, és boldogabb. Elindultam a lebetonozott járdán, mely, mint a fordított S betű. Szóval, a betű hasa, nem jobb, hanem bal irányba nézet, így kanyargott. Persze csak, ízlésesen, mondhatnánk a látszat kedvéjért, csak, hogy a spirális formára nyírott borókák, pont járda vonala íveiben elférjenek. Miközben sétáltam a járdán a bejárati ajtó felé, az udvaron jobbra tekintettem. Végig kísértem a tekintetem az udvaron, és a mai napig pontosan tisztán emlékszem a fű típusára. A billiárd sport nevezetű gyepfűre. Aminek a színe, tényleg olyan volt, mint a biliárdasztal zöld posztója. De egyszer csak, a gyepfű elfogyott. Pontosabban a kitaposott gyepfüvet, barna föld váltotta fel. Ahol a szemem megakadt, a kisméretű vörös téglából, épített tűzrakó helyen. Majd ahogy a tekintetem tovább, kísértem az udvaron, a tűzrakó hely mögötti részen, egy vese alakú medence helyezkedett el. De még nem volt olyan meleg, hogy a víz fel tudjon melegedni. Tudtam lassan a járda végéhez érek, és magam elé kellet, nézzek. Nehogy felbukjak. Lenéztem, pontosabban a tenyerembe, lévő kulcscsomómra. Eközben a periférikus látómezőmben is láttam, és felléptem. A járdavastagságú lépcsőn, az egy lépcsőfokot. Miközben megtaláltam a bejárati ajtó kulcsát, a zárba illesztettem, elforgattam. Az ajtó kinyílt, és beléptem a házamba. Átsétáltam, a Nappalival egybenyitott ebédlőn, ami meg volt felezve. Egy alumínium parketta végzáróval, és bordó gránit járólappal borítva, haladt tovább az ebédlő irányába. De most, pontosan nyílegyenesen kellet, haladjak, hogy a hálószobámban találjam magam. Beléptem és ekkor, kivettem, a francia ágy melletti ruhás szekrényből, egy üresen álló fogast. Felakasztottam rá a zakóm, de nem tettem vissza a szekrénybe, a kezemben tartottam. A hálószobámban álltam, épp ahol, egy íróasztal is elhelyezkedett. Jobbra mellette, pedig egy könyves szekrény. Az íróasztal ugyan ezen az oldalán pedig, a földön egy doboz volt. Melyből, a hengernek összetekerve, félhosszúságában, a tervek lógtak ki. Ahol épp álltam, az ágy mellettem hevert, hanyagul leterítettem rá a zakóm, de úgy, a fogas is benne maradt. Rajzolni támadt kedvem, stílustervezéssel is foglalkoztam. De még, titkos történetekkel is. Odasétáltam az íróasztalhoz, rajta egy nagyobb rajzlap hevert, és egy félig kész kék rózsa volt rá rajzolva. Leültem, megfogtam a körzőt a forgó száránál. Miközben az irodai gurulós fotellal, beljebb csúsztam az asztal lapjához. Azért, hogy a munkámhoz kényelmesebben hozzá férjek. Rajzoltam egy kőrt a lapra. Ekkor, nem emeltem fel a körzőt, csak állítottam rajta, és most, még egy kört rajzoltam. Csak most egy kisebbet. Ezt a kisebb kört, ami pontosan, olyan, két centiméterrel, volt kisebb. Mely körök közé fogott szakaszt, római számok kisérték most már, ceruzám grafitja miatt, és fantáziám által, körbe. Mikor végre, a teljes számlapot körbe írtam, a két mutató következet. A zsebóra tetejére pedig, végre valahára egy lánc került fel. A kész zsebóra, a félkész kék rózsa mellet. Miután az utolsó másodperc jelzőt is meghúztam, és mintha nem lennének olyan fontosak. Az ujjam hegyével, kicsit elmaszatoltam óvatosan a grafitot körben a lapon. Majd egy ideig csak néztem. Úgy festet a lapon az óra, mely pontosan kilencet mutatott. Mint azokon a bizonyos félelembe burkolózott éjszakákon, és azon a hajnalon. Mikor, a nyirkos takaróm alól reggel kikelve. Elkezdett tudatosulni bennem az. A hírek összességéből összeolvasható viták, és az asztrális éterből áramló félelem, és harag, valóságos testet fog ölteni.  Megfogtam a vonalzót, és letoltam a lap aljára, húztam egy vízszintes vonalat, és aláírtam.

Másnap reggel, amikor felkeltem. Végigsimítottam az arcomat, éreztem tiszta borosta. Elsétáltam a fürdőszobába.

Mielőtt kinyitottam a fürdőszoba szekrényt, elkanyarodtam a fürdőben balra, és beletekintettem a födőkáddal szembeni egész alakos tükörbe, jól látszott a sok edzés. A most már, tőlem jobb kéz felől eső, szekrényt. Amely, körülbelül két méter magas volt, két oldalán ajtókkal. Odaléptem mellé és kinyitottam. Kivettem a jobb oldali szekrény polcáról, a borotvahabot. Megnyitottam a forró vizet, a tenyerembe pedig borotva habot fújtam. Mialatt a borotvával dolgoztam, látszott az, ahogyan az izmaim megfeszülnek. Majd a borotvát a csap alá dugtam. Eközben, magamat figyeltem, de már a mosdó feletti tükörben. Miközben, folytattam az egyenletes mozdulatokkal a munkát. Addig ameddig, olyan sima nem lett az arcom, mint a baba popsi. Utoljára még belenéztem a tükörbe, kék szemem, és régies Római Caesar fazonú barna hajam volt. Helyesnek mondtak világ életemben, töprengtem még egy kicsit mi hiányozhat, majd miután fogat mostam.

Elindultam a konyha felé, a hűtőből elővettem az őszibarack üdítőt, és töltöttem egy pohárba. Programom volt mára, be kellet mennem ma a városba. Miközben gondolkoztam, az üdítővel a kezemben besétáltam a hálóba, és kinyitottam a szekrényt. Elővettem az egyik öltönyöm, volt vagy egy tucattal, mivel ügye testőrként dolgoztam.

De most egy tavaszi Keddi nap volt. Miközben, a hosszú szabadságom töltöttem. Amit egyáltalán nem bántam, mert más dolgom is akadt. Egy piros inget, egy fekete öltönyt, és egy fekete selyem nyakkendőt választottam. Ezt követően, megittam a pohárból a megmarad őszibarack levet, és letettem a szobában a poharat. Az íróasztalra óvatosan, az Óra és Rózsa stílus terve mellé. Vigyázva, semmi képen se, a rajzlapra tegyem rá. Miután felvettem a fekete bőrcipőm. Ezután, a papírtekercsekre hajtott öt darab tervrajzot, kihúztam a dobozból, és elindultam velük, be a városba.

 A városban jó idő volt, gyönyörű nők sétáltak az utcán. Mikor egy parkba érkeztem. Itt, egy modern szökőkút helyezkedett el majdhogynem középen, és a park oldalában pedig. Egy-két híresség szobra állt piedesztálra emelve. Ahogyan a parkhoz tartozó macskaköves úton sétáltam, a tekintetemmel kísértem végig. A térdszoknyákat a Nőkön, ahogyan ringatták. A lendületes határozott lépteiktől, hajuk szinte lebegett a Tavaszban. Mikor mellettem egyszer csak elsétált, egy egybe részesnek tűnő, ám bár csak, ugyanabból a divat házból származó. Egy és ugyan azon, anyagból készült, sötétszürke szatén alapú, szoknyás ruha szettet, viselő Hölgyemény. Ahogyan dobálta a magassarkúját sietve, a sűrűn rakott macskaköves úton, érdekes járási hangot hallatva maga körül. Amivel az ember figyelmét, csak még jobban felkeltette. Mivelhogy, csak olykor-olykor, de nem ritmikus hangon kopogott, azért mert nem mindig lépet a kövekre. Hanem néha a kövek közé, amit már a moha, vagy épp a letaposott fű beborított. De még, a magassarkú sarka is, melynek a sarka végén lévő, apró védő fémecske miatt, a kopogásának, még élesebb hangja volt. Ámde, ahogyan elhaladt mellettem, a vékony modell testalkatú és barna hajú, szürkébe öltözött Démon. Midőn, meglibbentek járása közben a barna hajtincsei, és az enyhén Ferómon tartalmazó parfümje, mely édes és egzotikus is volt, mint ahogyan a Tavasz. Mihelyst, lélegzetvételemmel az orromba és így, a véráramomba jutottak a kémiai összetevők.  Hát mondjuk így, mellbe vágott a teljes ingerek összhatása. Így észre sem vettem közben azt, mellém lépet az egyik ismerősöm Tamara. Hosszú fenékig érő barna haját, térdig érő barna térdszoknya kísérte, és egy ing volt rajta, a dekoltázsa alatt, topnak masniba összecsomózva. Tamara rám nézet, de épp hogy csak egy pillanatra. Azonban, rögvest meg is állt mellettem, és szinte ugyan abban a pillanatban, meg is szólított:

-        Szia.

De nem is várt választ, és már tartotta is az arcát. Három puszival köszöntem Neki. Az illata neki is pont olyan volt, mint a Tavasz. Rajta egy, édes virágillatú parfüm volt. Zöld szemével rám nézet, de most már kacéran, megint megszólalt:

-        Hová mész azokkal, a hónod alatt?

-        Csinos vagy.

-        Te is.

Elkezdet mosolyogni, mialatt, forgatta a karcsú derekát jobbra és balra, mint egy kisiskolás. Felsőtestével, így hintázott, de eközben végig, a szemembe nézet.

-        Tényleg sietek, de ne haragudj rám, most ezért Tamara.

-        Jó rendben. Szia.

De látszott rajta az, hogy elkeseredik, és miután három puszival elköszönt. Dús keblei, és az ingen, a csinos masni, egyszer csak elsétált.

Mikor, a címhez oda érkeztem, ahol velem szemben. Egy szélesre tárt, nagy kovácsolt vaskapu állt. Mellette pedig, a recepciós építmény. Amely ablakán, szinte behajolva, közöltem az őrnek ki vagyok, és kit keresek. Az őr, már látott korábban, köszönt majd azt mondta:

-        Tudja Uram, mint a múltkor egyenesen fel a lépcsőn.

Majd lenézett, és folytatta a dolgát tovább. Beléptem az épület udvarára, a leaszfaltozott fő útról. Most, átléptem az épület segéd útjára. Miközben elsétáltam a recepció épülete mellett, feltűnt a változás. Mivelhogy, az út egyenesen az épülethez vezetett. Bár az udvarhoz hozzá tartozó segédút, függőleges hossza, nem volt hosszabb tíz méternél. Viszont, vízszintes irányban, jobbra és balra is elkanyarodott, a gépjármű parkolókhoz. Ahol, a kettéágazó segéd út, egy-egy udvari parkolókká kiszélesedett. Körülötte pedig fák, és bokrok is álltak. Egy hatalmas nemes nyárfa kíséretében, mely az épület tetejéig nyúlt fel, és legalább már 300 éves is megvolt. A mellette álló fenyőfákkal, együttesen vették körbe a parkolót. Az épület udvarába mikor beléptem, de itt, egy pillanatra megálltam. A belső udvaron szinte elhalkultak a Főútról érkező zajok. Az ember azt hihette volna, ismét egy parkban van. Ahol a fákon az énekesmadarak énekén kívül, csak és a fakopáncs egyenletes, a csőrével a Fán okozott kopogásának zaját lehetett hallani. A fenyőfán, azaz az egyik ágán, pedig egy Mókust pillantottam meg. Akit csak azért vehettem észre, mert a felém, de inkább a parkoló felé benyúló, fenyőágon ágaskodva nézelődött. Eközben tovább indultam, az épp a parkoló irányába fordított fejemmel. A hátam mögött fél füllel, meghallottam. Ahogyan, a Recepciós a telefont felveszi és feltelefonál, majd azt mondta a telefonba: „Uram a vendége megérkezett.”

Visszafordítottam tekintetem előre, mert tudtam, a két műkőből készült lépcső, fog az utamon következni. A lépcsőfokok szürkés színe, illeszkedett az épület burkolat színéhez, és az anyagának típusához is. Következett egy, dupla szárnyú automatikus üveg bejárati ajtó, és ahogyan a lépcsőn felértem. Az automatikusan kitárult előttem. Beléptem az épületbe, jobbra és balra is folyosók voltak, és szemben, pedig egy körülbelül tizenkét fokból álló lépcső, mely ugyan csak műkőből készült. Miközben, a lépcsőfokokon lépdeltem felfelé. Eszembe jutott újra az udvaron látott Mókus. De egy pillanattal később, az erdőben tett sétám emléke jutott az eszembe. Az-az emlékkép, mikor mintha megállt volna az idő, és ekkor hirtelen nem mozdult meg semmi, mintha minden halott lenne. Lépdeltem a lépcsőn felfelé, még egy fokot, majd még egyet. De eközben az emlékeim egyszer csak visszapörögtek az időben.  Most az erdőben tett utam és emlékem, majdnem legelején álltam. Láttam magam, és a fejemben az emlékképben állva hallottam, ahogyan akkor hallottam a környezetem. A szaladgáló álatkákat, kiket a szemeimmel keresgéltem. Azt a zajt követve, amit a futkorászásukkal keltettek az avarban. Majd most már azt a képet láttam, amikor és ahogyan, az erdőbe beléptem. Az út felé hajló magas fák ágai, még a napfényt is alig engedték át, és csak az egyfajta sejtelmest-fényt keltő, fénysugarakat engedték át a lombkoronák között. A napsugarak pedig, csak foltokban jelentek meg, a világosbarna földúton, és így a már, az árnyékos félhomályban. Ezek a pontok olyanok voltak, mint a csillagok az égen. Mintha nem is egy evilági kapun lépne be az ember. Ebben a pillanatban a következő emlék jutott az eszembe, ahogyan előző estén, a Stílust terveztem, és az a félkész rózsa mintha, nem elkészülne. Inkább mintha, épp eltűnnének a kék rózsa vonalai. Mint mikor az óramutató és így az idő is, visszafelé pörögne, és a végén pedig a rózsa egyszer csak eltűnne. Mert ahogyan az idő, mint az óra felgyorsuló vaskerekei, ahogyan dolgoznak. Ez az idő vasfoga felemészt, de inkább ez az időszak, elpusztíthat mindent majd, ami fontos, és szép számunkra. Tudtam azt, a Stílusban a rózsák jelentése lesz a Római Nők, és azt is, az óra számlapján a római IX. a kilencedik vallási háború idejét jelöli majd. A történelem megismétli önmagát, szinte mindig ugyanabba az időbe ragasztva, és ugyan azt a leckét tanítva. Majd a hírekre, és az asztrális éterből tömegesen áramló információkra, és félelemre gondoltam. A gyomrom összerándult, és a vérnyomásom szökdelt felfelé. Szinte észre se vettem, hogy már a titkárnő íróasztalánál állok. Az emlékek ekkor, egyszer csak szertefoszlottak, és már nem a tudattommal láttam az emlékképeket. Hanem a szemeimmel a valóságot.  Ebben az új képben, egy kedves titkárnő fogadott.

-        Szép jó napot. Egy kávét vagy esetleg teát?

-        Szép jó napot. Köszönöm nem, csak a terveket hoztam.

A csinos titkárnő felállt az asztaltól, és a miniszoknyát lejjebb húzta. Persze nem is biztos az, felcsúszott a combjain a szoknya. De rutinos mozdulatán látszott, inkább mindig megtette azt, megigazítja, nehogy egyszer elfeledkezzen róla.

-        Erre tessék.

A helyes, kecses járású, és hosszú combú titkárnő. Egy  barna bőrrel borított ajtóhoz vezetett. Majd kitárta előttem az ajtószárnyat, és várt. Besétáltam a szobába, és leültem egy ismételten barna színű, bőr  fotelra. Egyszer csak hallottam, kinyílik egy ugyan ezen a szinten lévő másik ajtó, és ez után arra lettem figyelmes. A titkárnő kinyitja az iroda bőr borítású ajtaját, és ő mellette elhaladva, belépet az irodába az Ügyvéd. Bólintott az asszisztensének, majd mielőtt leült volna az íróasztal asztalfőjéhez, kezet fogott velem. Látszott rajta elegáns, nem csak a tiszta gyapjú öltönyén, vagy drága parfümjén lehetett ezt érzékelni. Azon felül, hogy ápolt volt, az órája ért vagy 1.000.000 forintot. De most, a csinos titkár hölgy ismét beviharzott a kecses járásával.

-        Ügyvéd Úr, meghoztam a teáját.

Majd rám nézet, és engem is megszólított:

-        Tudom nem kért, de azért hoztam egy teát önnek is. Hátha miközben az ügyvédúrral beszélgetnek, közben teáznak, tudja, ő nem szeret egyedül.

Bocsánat kérően mosolygott, és letette elém. A véleményem szerint, juhar vagy kőrisfából készült, asztalra a csészét. Ezután, kisétált az irodából. Halkan becsukta maga mögött, az  ajtót.

-        Hogy van?

Miközben ezt kérdezte az Ügyvéd, feltűnt, csak kezet fogott, de nem mondta azt, „Jó napot”. Csak azt kérdezi, hogy, hogy van. Miközben ezt átgondoltam, rájöttem, az Ügyvéd már olyan sok emberrel beszélget, mára már meg is unta a köszönést.

-        Remekül.

Válaszoltam, és elővettem a tekercseket. Majd széthajtogatva az íróasztalára tettem. Az ügyvéd rám nézet:

-        A szokásos, gondolom?

-        Igen.

Elővette a fényképezőgépet, és elkezdte a papírokon a terveket lefényképezni. Majd elővett egy papírt, és a terv mellé, az asztalra letette. Ez már, egy kisebb egy A4-es méretű, papírlap volt. Nekiállt írni. Ahogy az ügyvéd írt majd tett egy pecsétet, elővet még egy lapot és újfent írni kezdet. Szétnéztem a szobában, elegáns szoba volt. Könyves szekrény, a sarokban egy pálma dísznövény, éger parketta, melynek közepén egy drága szőnyeg. De a falra felakasztva, egy a számomra is egy igen érdekes térkép, is volt az irodában. Majd az Ügyvéd feltette az utolsó pecsétet, a harmadik lapra is, és a tervre is.

-        Milyen érdekes az a térkép, ott a falon mögötted Ügyvédúr. Bizánci?

-        Nem tudom, de drágán vettem.

Nézet fel az asztaltól úgy az Ügyvéd, hogy a fejét nem, csak a tekintetét, emelte fel. Miközben, mosolygott. Reakcióként, inkább megszólaltam:

-        De el kell, lassan utazzak. Ha nem sértelek meg, el is köszönnék.

-        Ezt megértem. Hova utazik?

-        Olaszországba repülök, két nap múlva. De még az utazáshoz előkészülni, is el kell.

-        Értem. Az ilyen utak általában hosszúra sikerülnek.

De ekkor, a titkárnő szólította az Ügyvédet:

-        Uram keresik.

Az ügyvéd rám nézet, és nevetve csak ennyit mondott:

-        Úgy látszik, lehet még Én is, hamarosan elutazok Olaszországba.

Elköszöntünk. Mikor már magam mögött hagytam, és így, már kifelé sétáltam. Többet nem tértem vissza az ügyvédhez, de tudtam megőrzi a titkomat. Később azon töprengtem, milyen érdekes az élet.

Mikor végre haza értem, és ismét ott ültem az íróasztalomnál. Most, mintha elbambultam volna. Asztrál utazás előtt, általában, leültem egy fotelbe épp, mint most is. Ilyenkor a tekintetem mintha a távolba révedne, a valódi szemem elől eltűnt minden, mint amikor az ember könyvet olvas, csak ezt a világot láttam.  Eközben a mimikám halottá vált.

Utaztam. Ilyenkor, mint egy filmben, lepörögtek előttem az események. A beszélgetések, amelyek már megtörténtek korábban, vagy az emberek terveinek összefüggését láttam. Ez az úgynevezett jövőbelátás képessége. Két ember terve mikor egymásnak feszül, mint ahogyan a valóságos életben is, ahogyan cselekedne. Ugyanígy reagálják le, a gondolatolvasás által létrehozott asztrál világban, és a reális energiával manipulált, asztrál testek. Ebben a kreált világban, a beszélgetésük folyamán láttam azt, ki hogyan cselekedne, vagy cselekednének az emberek tömegesen.

Sok mindenre kíváncsi voltam.