A sellő és a katona
Köztes történet
Köztes történet
A ragyogó napsütésben a homokos tengerpartot a kikötői munka zaja töltötte be. A végtelennek tűnő, kék óceán felszínén apró hullámok fodrozódtak. A horgonyzó hajó vitorláját magára ölteni és belebújni próbálta a szél, és a meg-megfeszülő kötelek nyikorogtak a sós szélben. Közben a katonák a nehéz faládákban tárolt felszerelést és ellátmányt sebtiben egymás után hordták le a hajórámpán, tompa puffanással értek földet a homokban.
A parton egy terepszínű egyenruhát és nehéz bakancsot viselő katona állt őrt, éber szemmel kísérve a lázas munkát. Lassan, megfontoltan pásztázta végig a partvidéket, tekintetével lesve, nem fenyegeti-e veszély a csapatot. A katona szeme a távolba tévedt, ahol a sekély víz peremén, egy korall szikla tetején egy magányos alak rajzolódott ki. Magabiztos léptekkel indult el a sziklás homokon, ahogy lépésről lépésre távolodott a hajótól a parton, amely egyszerre volt vadregényes és lenyűgözően szép.
Egy gyönyörű, hosszú, szőke hajú nő üldögélt a korallok között. A napfény megcsillant a haján, miközben nyugodt mozdulatokkal igazgatta tincseit. A katona először azt hitte, egy különleges szépségű fiatal nőt lát a tengerparton, és közelebb sétált.
Séta közben látta, hogy a tenger itt lélegzetelállító tisztasággal tárult felt, szinte kettéhasítva a valóságot. Az égen a szikrázó napsütésben vakító, puha, fehér felhők tornyosultak a mélykék trópusi égbolton, míg alatta a türkizkék víztükör üvegként engedett betekintést az óceán rejtett birodalmába. A felszín alatt aranyló, mohazöld és vöröses korallzátonyok terjeszkedtek, melynek az elágazásai és redői között élénksárga, fekete csíkos trópusi halak cikáztak békés rajokban a szűrt napfényben. Ekkor odaért a partra az ismeretlen női alakhoz, a vízben jobban szemügyre vette, és észrevette a lábai helyén lévő, zöld pikkelyekkel borított, csillogó uszonyát.
A lélegzete is elállt a meglepetéstől, mivel az előtte ülő látomás nem közönséges nő volt, hanem egy megigézően gyönyörű sellő. Fején korallból készült korona, dús, hullámos aranyszőke tincsei finoman omlottak a vállára, miközben kecses ujjakkal, ráérősen igazgatta frizuráját a szikrázó napfényben. Szemei olyan mélyen ragyogtak, mint a csillagok az éjjeli égbolton, deréktól lefelé pedig pikkelyes, smaragdzöld uszonyban végződött a teste, melynek fehér uszonya lágyan ringatózott a korallok közötti hűsítő vízben.
A sellő ajkáról csendes, dallamos szavak szálltak a szélben, mintha maga a tenger súgna ősi titkokról a hullámverés ritmusára. Arról, hogy titkos helyeken olyan kincsek rejtőznek, melyek nem aranyban mérhetők, és amelyeket csak a bölcs lélek képes meglelni.
A katona megállt a sziklás padka szélén, és tekintetét a sellőre szegezve, feszült fegyelme ellenére sem tudta elrejteni csodálatát:
– Milyen furcsa napom van ma! – mondta mosolyogva. – Egész nap csak gyönyörű nőkkel találkozom.
A sellő kíváncsian felnézett rá. A katona azonban nem árult el neki mindent. Korábban ugyanis már találkozott egy másik nővel is, egy indián nővel, akinek a története és a hozzá kapcsolódó titok egyelőre nem tartozott senki másra. Nem akarta felfedni azt, amit bizalmasan őrzött.
A sellő észrevette, hogy a férfi valamit elhallgat előle, de nem erőltette a dolgot. Csupán elmosolyodott, és különös nyugalommal válaszolt:
– Hidd el, nem csak neked vannak furcsa napjaid. Én is ismerek néhány titkot.
A katona érdeklődve közelebb lépett.
– Miféle titkokat?
– Kincsekről szóló titkokat – felelte a sellő.
Ekkor óvatosan elővett egy régi, különleges térképet. A papír szélei már megkoptak, felületén pedig jól látszott az idő és a tengervíz nyomai. Olyan térkép volt, amelyet nem lehetett egyszerű, hétköznapi rajznak tekinteni. Titokzatos jelölések, különös útvonalak és régi ábrák díszítették. A sellő a katona elé tartotta, hogy ő is alaposan szemügyre vehesse a Város Titkos Térképét.
A katona tekintete azonnal a térképre szegeződött, a számára ismeretlen jelzések és a különös útvonalak azonnal felkeltették az érdeklődését. Úgy tűnt, mintha egy titkos lelőhely kapujának a kulcsát tartaná a kezében.
– Mi is kincseket kutatunk. – jegyezte meg a katona, miközben tovább tanulmányozta a térképet.
A sellő azonban kissé komolyabb arckifejezéssel folytatta:
– De ez nem olyan kincs! – válaszolta.
A katona felnézett rá, majd határozott hangon így felelt:
– Azt majd mi eldöntjük, milyen kincs!
A szóváltás után, egy pillanatra csend telepedett a tájra. Csak a hullámok morajlása mosta tovább a korallzátonyokat.
Mindeközben a távolban változatlanul folytatódott a hajó rakományának kirakodása. A katona számára azonban ez a part egy egészen új jelentést kapott. Már nem csupán egy rakodásra alkalmas helyet látott maga előtt, hanem úgy gondolta olyan titok nyomára bukkant itt, amely talán sokkal többet rejt, mint amennyit első pillantásra el lehetett képzelni.
A sellő még mindig a térképet tartotta a kezében. Tekintetében különös nyugalom tükröződött, mintha pontosan tudná, milyen veszélyek és felfedezések várhatnak azokra, akik követni merik a rajta feltüntetett útvonalakat.
A tenger mélyén továbbra is színes halak úsztak a korallok között. A felszínen a napfény ezernyi apró csillogó pontot rajzolt a vízre, miközben a távolban a hajó lassan ringatózott a hullámokon.
A katona még egyszer végignézett a térképen, majd felemelte a tekintetét a sellőre. A sellő ekkor belevetette magát a tengerbe, és elúszott. Csak a titok maradt ott, amely lehet, hogy örökké ott kering és suttog a szikláknak csapódó és morajló hullámok között.
A sellők és az emberek világa, egyre közelebb kerültek egymáshoz. A tengereken egyre több hajó úszott. A sellő hölgyek gyakorta arról álmodoztak. Egyszer majd, elhagyják a tenger mélyét, és felfedezik a szárazföld csodáit. Azonban, ez a kérdés nehéz volt. Mivel a víz alatti világban éltek a rokonaik és az ő állataik, akik nagyon szerették őket. Gyakran segítenek a bajba került és sebesült embereken.
Az egyik verőfényes nap, az átlátszóan tiszta tenger vízben, az öbölben. Ahol, a korallzátonyok között, mindenféle színpompás hal és tengeri csillag élt. A sellő kisasszony az ő kedvenc deflinével játszott, és közben próbálta tanítani.
Jó lenne, ha egyszer eljönnél velem egy olyan helyre, ami még te sem ismersz.
Mondta neki. Közben a csillogó aranyhal akit varázslatos fény ragyogott körül. Úszott körbe-körbe a tengervízben és figyelte őket.
A háború, elhozta magával a szegénységet és az éhínséget, és ez, Afrikára is átterjed. A kereskedelem megfeneklett. Ekkor, amerikai és francia hajók, jelentek meg Afrika partjainál. A hírek szerint, segíteni érkeztek. De ahogy, a mondás is tartja, semmi sincs ingyen. Később, ehhez a “misszióhoz” több ország is csatlakozott. De ki tudja, mi az igaz a hírekből…
Valahol Afrikában
A katonák, már az előző napokban kipakolták, és leszállították, az élelmiszert a gyógyszereket. Most már, a hajóba rakodtak be. Ekkor, a parton. Az egyik katona benyúlt a zsebébe és elővett valamit. A társa felé nyújtotta az ökölbe szorított kezét. De amikor, szétnyitotta az ujjait, a tenyerében egy rózsaszín gyémánt csillogott.
Egy indián nő visszaérkezett a faluba. Ezután, az öreg indiánok észrevették, hogy egy drágakő van a kezében. Miközben ő ott ül, és nézegeti. Ekkor magukhoz hívatták, és megkérdezték tőle. Kitől kapta ez a drágakövet, (általában rózsaszín gyémánt). Az indián nő elmondta, látta, ahogy egy hajó futott be a partra, és egy katonáról kapta, aki a hajóval érkezett.
Az öreg indiánok, miután az indián nő távozott, leületek beszélgetni. Hosszasan tárgyaltak, és miközben megbeszélték. Rájöttek, nem jó ez így. Túl sok, ez a változás, és a háború is csak rosszat tesz. A régi időkben, amikor még, nem voltak itt a katonák. A föld tiszta volt, és a vizek és a levegő is tisztább volt. Ezután, éjszaka tüzet raktak, és egy régi szertartás közepette. Megidézték, a vérfarkas szellemét. Aki, ismét, életre kelt.
Eme, a régi hagyomány szerint. A szertartás közben, miközben az indián, megidézi a vérfarkast. Elmondhatja azt, milyen célt szolgáljon. Mindeközben, testet öltött a lény.
Réges-régen is voltak vérfarkasok, még az ősidőkben. Az ük ük üknagyapójuktól származnak, azok az indián tekercsek. Amelyekben írnak róluk, és azok is, amelyekkel megidézhetők. Nem tudni, ezeket a tekercseket az indiánok írták, vagy a vérfarkasoktól szerezték, a régiek. De a vérfarkasok, egyszer csak eltűntek, a tekercsek pedig itt maradtak. Egészen mostanáig...
A nagy teológusok azt fejtegetik. A láthatatlan Titkos Várost, vajon milyen módon lehetne, láthatóvá tenni. Felfedni, kiásni, vagy megtalálni. A régészek mindig is büszkén vállalták, ők kutatók. Még akkor is, ha mások, örültnek tartanak egy olyan embert. Aki, egy holtest mellet van inkább egész nap, mint egy valóságban élő személlyel.
Köztes történet
Egyes kutatók csoportja, elkezdte kutatni, a Titkos Várost. De most, nem is ez a lényeg.
Hanem, miközben kérdezősködtek, és érdeklődtek. Elmesélte, egy jósnőnek tűnő, idős nő. Hát azt ugyan nem tudja, hol található, a Titkos Város Története. De, tud egy helyet, ahol mindig különös dolgok történnek. Ha ott keresnek, biztos találnak is. Talán még, ezzel, a történettel kapcsolatban is. Furcsa, ám bár, számukra érdekes dolgokat. A kutatók, ezt is tették. Elmentek erre a furcsa helyre, és itt, egy ásatást nyitottak. Miközben keresgélnek, áskálódtak. Egyszer csak, találtak, egy nagyon furcsa csontvázat. Aminek, szemfogai, mint a farkasnak, hatalmasak voltak. De ez, nem egy farkas, hanem egy, ember volt valaha. A nyakába akasztva, és egy aranylánc, és rajta, egy medál. Amelynek, a foglalatában, egy ismeretlen eredetű, Hold alakú, kő volt. Csakhogy, ez úgy világított, mint maga a Hold.
- A pitypangba
Kiáltott fel, a kutató férfi. A régésznő, egyszer csak, megfogta azért, hogy felemelje a nyakláncot.
De ezután, egy nagyon különös dolog történt. Akkor, amikor, újra eljött a telihold. A karja elkezdett szőrösödni, és átalakult egy vérfarkassá. Egész éjszaka vonyított, mint a farkasok, és csak a háborún járt az esze. Átkozta magában azt, hogy miért nem tiszta a föld. Ennek ellenére, hajnalban, visszaalakult. Elmentek újra a jósnőhöz. A régésznő, elmesélte, hogy nagy a baj.
A jósnő azt mondta neki:
- Van egy alkimista, aki pap. Habár, ő, messze lakik. Viszont, biztosan tud segíteni.
Elmentek az alkimistához. Aki, hosszasan elbeszélgetett a történész nővel. Ezt követően. Adott neki egy fiolát. Amin, egy vérfarkas képe volt. Miután a kutatónő, ezt az elixírt, megitta. Többé, már nem alakult át.